Lojzi bácsi 4.

Bejelentkezés

Kérdező

Felvidék alatt mit értünk ma?

Partnerünk

talabor_logo

Utazások határtalanul

Facebook

Magyar Civilszervezetek

Lojzi bácsi 4.

A nem várt esemény, lilára irritált.

1980 körül, a még a kommunista autonómiáját is elvesztett Székelyföldről, feleségem rokonai focimeccsre érkeztek. Köztudott, ott, nem volt lehetséges a magyar tv adást fogni – eljöttek hozzánk Nagyváradra. A szokásos himnuszt, hangosabban hallgatták a kelleténél...

Megjegyzem, nem is voltam otthon. Egyik bedolgozó szomszédom jóvoltából, másnap a munkahelyemen, már jöttek értem... Arra gondoltam, végem. A tanár úr miatt lebuktam... A magyar, Fazekas „elvtárs" vállalatért felelő szekus, bemutatkozása után azt kérdezte: „Zengő hangon - milyen himnuszt hallgat maga?" Leíratta velem a nyomorult spion. Pedig, abban az időben nem is voltam otthon, hanem terepen jártam. A kis buzgó, tudtommal megnézette a delegációs tömböt is. Valóban be voltam oda jegyezve? A kötelező deklarációban azt írtam, a készülék hangosító gombja – régebben - felmondta a szolgálatot, így magától felerősödik. De ez, a valóságban így is volt. Felhívtam a figyelmét, a hibát a helyszínen meg lehet nézni... Szerencsémre, semmi következménye nem történt. Megnyugodhattam. Erre mondják, nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Egy másik nem várt esemény következett akkor, amikor a szeku, arra figyelt fel, az atyának csak érkeznek a levelek, valamint vásárlási csekkek a Comturist-hoz. De ő nem ír! Mivel a szélrózsa minden irányába, levelei Magyarországról lettek postázva, gondolatait az itteni cenzorok és cenzorkák nem olvashatták.

Rațiu élősködő pribéknek – figyelő, sunyi szemének - ez feltűnt. Ezért, bosszút forralva, a gazdasági rendőrséggel nyomult...

1980. szeptember harmadikán testvére, Terus néni nyit ajtót. Feldúltság látszik rajta. Bevezet testvéréhez, majd, elmondják, a szecuritaté feldúlta lakásukat, a könyveket kipakolták, laponként ellenőrizték, nem – e találnak valami titkos iratot. Arra is emlékszem, elmondták az egyik csirkefogó rendőr berúgva érkezett, a toalettjüket összevizelte. Nem fogom elfeledni, ahogyan remegve ültek egymás mellett az ágyon. Rendkívül felháborított, hogy két, hetvenen jóval felüli embert, emberi jogaikban ennyire megaláznak. A saját lakásukban. Irataikat elvették, a betétkönyveikkel együtt. Felháborodásomban, egyik barátom édesapjához mentem, aki bíró volt, bár már nyugdíjban... Sok okos tanácsot mondott, amit megfogadva védelmükre felhasználtunk.

A villanytelepen egy irodában, egymás mellett dolgoztam a vállalat egykori főmérnökével. Ő is nézegette a National Geographicot, amit részben, tanár barátomtól kölcsönkaptam. Bukaresti ember volt, de igen széles látókörű. Egyébként, a Szabad Európát hallgatta ő is. Engem kedvelt, sokat politizáltunk szidtuk a diktatúrát, annak minden negatív tüneményével... Elmeséltem a Tauszik ügyet. Teljesen, tehát az első letartóztatásától a mostani második koncepciós előjátékig. Erre ezeket mondta. Tudod, Bukarestbe kell járnunk bizonyos adatokért. Nézd, Bukarestbe részedre kiállítasz egy delegációt... Miután megkaptad az ISPE-től az adatokat, elmész, felkeresed a főügyészt. Hátha fogad...

Így is tettem. A földről, esős, rossz késő őszi időben emelkedett a gép a felhők felé. A nap sugarai a kerek ablakokon betüremkedtek, bevilágítottak. Alattunk, csak felhők... Csodás, tavasznak tűnő élmény volt. Mintha egy más, csodás világ hívott volna, pedig a földön borús ősz volt. A fellegek felett, különös szép fénynek tűnt a reggeli napsugár. Ebben a szívet melengető fényben imádkoztam, utam sikerüljön. Hogy Bukarestben hamar intézkedjek, s úgy, ahogy Ion Vasile elmondta, lelkemre kötötte.

Taxival érkeztem a főügyészségre. Az őr azt mondta, nincs ma fogadás. Lekonyultam, látta szomorúságomat.

- Valami nagyon sürgős lenne, Váradról vagyok. – mondtam. Kijött, a parkolóban álló Dácia felé mutatott, mondjam panaszom a sofőrnek. Így is lett...

A sofőr hátradőlve, valami „higyegye" muzsikát (trombitával kombinált hegedű) hallgatott.

- Mit akarok? Elmondtam, beszélni a főügyész úrral. Üljek be az autóba. Megkérdezte, van-e pénzem? Kilencszáz lejem. Észrevétlen tegyem a kocsi polcára. Ezek után hozzátette, amikor délben kijön a főügyész, azt fogja színlelni, elromlott az autó. Falból, piszkálni fogja a motort, közben megmondja főnökének, Váradról keresem. Láss csodát! Minden így történt. A főügyésznek elmondtam, egy hetvenhat éves bácsival, a rendőrség közrejátszásával miként tol ki a váradi ügyészség. Ráfogják, hogy spekulál. S ez, előbb utóbb lejáratja az ország hírnevét, mert a pénzt, Rómából és New-Yorkból neves emberektől kapja vásárlási céllal. Mivel húst, vajat, tojást nehezen kapni, rádió-kazetofonokat vásárol, amit hivatalosan továbbértékesít. Majd a pénzen... élelmet. Mi ebben a spekuláció?

Túlságosan megértőnek mutatkozott a főügyész. Mintha nem is abban a kommunista terrorista világban élt volna... Elkérte a pontos nevet, címet, csupán annyit mondott, nyugtassam meg az öregurat, intézkedik. Jövet hazafelé, kissé féltem, kiszedték a pénzt, s nem intézkednek. Hogy fogok elszámolni?

A gép, esti órákban szállt le. Hazaértem. Nálunk nagy festés, mázolás utáni takarítás folyt. Jó hogy jöttél - fogadnak az otthoniak. Nem maradok, mert a tanár úrhoz kell mennem... Beszámolni! Keresztül a sötét szellemkerten.

Csengetek. Széles mosollyal Lojzi bátyám nyit ajtót,.. Azzal fogad:

- Délután, telefonált a váradi ügyész, ejtették a vádakat, mennem kell a lefoglalt iratokért. – mondta. Bementünk a szobába, elmeséltem bukaresti kalandomat. Leírhatatlanul boldog volt.

Tűnődéseim, máig tartanak. Ma, már nem emlékszem a főügyész nevére. A sofőrére sem. Hisz harminc éve történt. Roppant jóindulatúak voltak és korrumpálhatók. Ennyit róluk.

Akkortájt, hogy vehessek egy Dácia autót, hetvenötezer lejt kellett letétbe helyezni a takarékpénztárba. Nekünk ötven volt. Nejemmel – még az ügy kipattanása előtt - kölcsön kértünk az atyától. Huszonötöt. Ö, szívesen adott, kisegített. Miután ezt az újabb disznóságot főnököm ötletére Bukarestben elintéztem, Terus néni, valamint Lojzi bátyám azt mondták, az adósságomat ajándéknak tekintik, fogadjam el tőlük.

Először az Istennek köszöntem meg, hogy a bajainkból kisegített. Őket is, meg minket is. Aztán nekik...

Lojzi bátyám családja.

Csupán tíz százalékban magyar. Morva, cseh, német, kis részben magyar. De ő több volt, mint igaz magyar. Megbecsülte azt a szánt szándékkal tönkre tett népet, amelynek nevelésére készült, tanulván Jászóváron, Budapesten, a Sorbonne-n.

Azokat, akiket valaha felkészített az életre, évtizedekkel később is látogatták, jöttek, ajándékokkal halmozták el. Hogy mennyire kedvelték, vasmiséje örökké emlékezetes marad számomra. Az Egyesült Államoktól Ausztráliáig, Nyugatnémetországtól Magyarországig. Mindenhonnan érkeztek ide a Székesegyházba az egykori gödöllői tanítványok. Felejthetetlen élmény volt, mint résztvevő a beszélgetéseken. Ezek a tanítványok világosították meg előttem még kifejezettebben azt a tényt, sok minden, amit társai irigységből rá fogtak itt Váradon, igaztalan kitaláció. Ugyanis onnan ered, a háború után a perjel kinevezte iskolaigazgatónak. (Scholz Klára nővér szerint: a világon a legirigyebb emberek egymásra a színészek, és a papok.) Ebben az esetben, teljesen fedi a valóságot! Sokakat, az bántott, nem ő lett az iskolaigazgató. A rang! Miért épp ő? Hátsó fúrás, faragás, rágalmazás indult ellene. Ami szinte haláláig eltartott, sőt! S ami az érdekes? Ő csak ideig-óráig volt haragtartó, később, krisztusi módon megbocsátott...

Hutás Zoltán (akit a prépost Gerinczy úr az 1950-s években kitiltott a rendből!) volt az egyik, legádázabb ellensége, rágalmazója. Szobájából hallgatta le a szekuritate. Később – a börtönből hazatérve - kilakoltatta, templomukban megtiltatta a szekuritáté és az akkori ordinárius segítségével ottani létezését, miséjét nem engedélyezte. Aztán Hutás Zoltán, Hosszú László ordináriussal összeveszett. Hutást kirakták, mint bedolgozó irodaigazgatót. Következménye, ezek után változott a köztük lévő iszony... Hutás megbetegedett, s Lojzi bátyám, pár éven keresztül rendszerint látogatta, segített neki. Több alkalommal Tauszik tanár úr megkért látogassuk meg. Sőt, többször bevittem a kórházba a beutalt Hutáshoz. Tanúja lehettem annak a jelenetnek, amikor Hutás Zoltán – potyogó könnyek között – ezeket mondta: „ Te Lojzi, te vagy a legigazabb premontrei."

Egy ideig csak hallgatott, majd felállt, jobbról-balról megölelte és eljöttünk... A kórházi folyosón, liftben nem szólalt meg... Csak a kocsiban. „Na láttad fiam?"- kérdezte. Mély csendben elindultunk hazafelé.

Hutás hazakerült, majd egy idő után meghalt. A börtönviselt Lojzi bátyám, jóval túlélte.

Már 1989 májusában a hírek hallatán beszélgettük, nagy változásoknak nézünk elébe. Barátaink, egy Trabant pótkerekében – magyar nyelven - megküldték Pacepa Vörös Horizontok című könyvét. A Szabad Európa Rádió - napról napra - világosan értésünkre adta, Keleteurópa átalakulóban, a folyamatban nincs visszakozás. Temesváron, Tőkés László harca a gonosszal szemben bejárja a világsajtót... Ekkor mondja Lojzi bátyám: „Tetteiért, ennek az embernek kezet kéne csókolni. Ő, egy igazi, köztünk élő forradalmár."

Egy másik történet, amely példa lehet mindannyiunk számára! 1989 karácsonya. Közlik, a Ceausescu házaspárt kivégezték. Azokat, a kommunistákat, akik elnyomóink, szipolyozóink, lélekrombolóink voltak. Börtöneikben sokan, mint politikai foglyok szenvedtek, sínylődtek, köztük ő is... Voltak, akik meg is haltak.

Amikor megtudtam, hogy kivégezték őket, első telefonhívásom az öreg, meggyötört papbarátomhoz csengetett. Lojzi bátyám, hallottad, kivégezték a tirannus Ceausescu párt? – kérdeztem.

Nem hallottam – válaszolta -, de remélem, már mondtál egy Miatyánkot értük... Ledöbbentett a válasza.

Nem, Lojzi bátyám!

Most, azonnal letesszük a kagylót, mindketten imádkozni fogunk lelkükért! Szervusz! – válaszolt.

Letette...

Döbbenten néztem magam elé. Akkor, késő este értettem meg, milyen lelki óriás ő.

A forradalom után, még két és fél évet élt. Egyre gyengébben az egészsége. Látogatásaim elfoglaltságom miatt ritkultak. Érezhetővé vált, a kapitalizmus ritmusos követelőzése, hisz mindenki előtt mércét emelt, viszonyítva a letűnt rendszerhez...

Álmára készült. A vasmiséjére. Csodálatosan sikerült a Székesegyházban. A világ minden tájáról- az egykori gödöllői tanítványok közül sokan érkeztek. Később, találkozóra még Gödöllőre is ellátogat...

Rendkívüli boldogság, megelégedettség honolt nála. Megélte a kapitalizmus visszatértét, noviciusok beöltözését, bízott a rend felállásában.

1992 nyara pedig, a leépülés időszaka. Sokszor betegségre panaszkodik. Azt hiszem, mindenkinek elmondta, a végjátékra készül... Papi fehér ornátusát meg is mutatta. Abba temessék el. Úgy, ahogy rendtársait. Még a korház intenzívosztályán meglátogattam. Már nem volt magánál. Talán két napja, de mélyen, kiegyensúlyozottan vette a levegőt. Ismerőse Szegedi doktor vigyázott rá, kijelentette, mindent megmozgat biológiailag, hogy visszahozza betegét, barátunkat. Talán kéthétnél is többet húzta az életét. Szeptember 21-én, már tovább nem tehette. Döntött az Úr!

Írta: Márton István, Nagyvárad

2014. október