Mese egy gloriett születéséről

Bejelentkezés

Kérdező

Felvidék alatt mit értünk ma?

Partnerünk

talabor_logo

Utazások határtalanul

Facebook

Magyar Civilszervezetek

Mese egy gloriett születéséről

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol világhosszú falu végén mégiscsak volt egyszer egy gyönyörű nagy rét. A zöld mezőn virágok tarkállottak: piros pipacs, fehér bodza, lila szarkaláb, rózsaszín vadrózsa, citromsárga pitypang… örült, aki csak ránézett.

Hanem történt egy forró nyári napon, hogy új Nap jött az égre. Nem tudta pontosan, hogy is végezze dolgát, így hát sütött, sütött minden erejéből egy egész délelőttön át. A levegő izzott, a növények kókadtak, és lassan leolvadtak a színek a rétről! Elsápadtak a virágok, lecsorgott róluk minden vidámság. A közelben csobogó Eger-patak felháborodottan kiáltott fel a Napnak: „Hé, te! Mit képzelsz már! A túlzott ragyogásod elfakítja a nagy rét pompáját! Nézzenek már oda! Tessék csak visszahozni a színeket!” – dorongolta le a Patak a Napot. Olyannyira, hogy a Nap szégyenszemre elkezdett bánatában pityeregni. Az ember csak jót akar az első napján, s lám, milyen rosszul sülnek el és ki a dolgok! Kis felhőbe fújta orrát, és sírta, sírta tovább nagy szomorúságát. Könnyei potyogtak a földre. A kis esőcseppeket mosolyogva figyelte Flóra Tündér a bozótos mellől. Varázsigéket kezdett el suttogni virágos esernyője alatt, szemét a földre szegezve. Szavai nyomán apró manók pottyantak az esőcseppekkel. Köpönyegük sok zsebéből más és más színt vettek elő és pici ecsetjeikkel elkezdték újraszínezni a rétet. Újra kizöldültek a füvek, a fák lombkoronái. Lilult a szarkaláb, rózsaszín dalra fakadt a vadrózsa, citromsárgát rikkantott ismét a pitypang, fehérré szelídült a bodza és újra tüzesen pirult a pipacs!
Flóra Tündér felnézett. Szinte kővé meredt a látványtól – ezt ő sem gondolta volna. Micsoda pompás virágos kert! Mennyi szín, mennyi élet! Csak aztán vette észre, hogy mennyire elfáradt a sok bűbájtól. De a varázslat még nem ért ám akkor véget! A manók tréfás jókedvükben összeöntötték a maradék festéket, s az utolsó esőcseppeken ugrándozva, szürkére festették Flóra Tündért! Azaz csak befestették volna, mert a Tündér meghallotta a kuncogást és újabb varázsszavakat mormolt. A festéket ő elkerülte, csupán az esernyőjének vonalát követte a szürke eső. Amikor összecsukta az ernyőt, láss csodát! A szürkeség mind, mind kővé vált! A Tündérke fejcsóválva derült a manók viccén, majd felszállt az esti szellőre és tovarepült. Flóra Tündér után pedig az óta is ott áll az andornaktályai Nagy Réten egy kő kupola és nyolc oszlop, védelmet nyújtva bárkinek, aki egy esős napon erre sétál.
A Nap lassanként megnyugodott, s mikor utolsó könnyein át meglátta, hogy újra feléledt a csodás természet, végre megkönnyebbülten elmosolyodott. Narancssárga sálját nyaka köré tekerve, huncutul kacsintott vissza az elégedetten kacskaringózó Patakra és boldogan tért aludni felhődunyhái közé.