Böjti szelek és a húsvéti szentgyónás

Bejelentkezés

Kérdező

Felvidék alatt mit értünk ma?

Partnerünk

talabor_logo

Utazások határtalanul

Facebook

Magyar Civilszervezetek

Böjti szelek és a húsvéti szentgyónás

Mindég, amikor megjönnek a nagyböjti szeles húsvéti idők, gyermekkorom virágokkal teli udvarunk gyümölcsfái emlékeztettek a régmúltra... Nagymamám a megfagyástól féltette a termést, a gyümölcsöket.

Reggelente, amikor a hatalmas ablak spalettáit kinyitotta, finom hangján: Istvánkám, lehet nem lesz cseresznyéd az idén, mert nulla fok van. A hatalmas velencei tükör előtt megigazította kontyban viselt haját, majd kiment a konyhába - elkészíteni a reggelinket. Közösen megreggeliztünk, majd régi felvidéki emlékeivel árasztott el. Mesélt, mesélt. Amelyeket hallgatni, különösen nagyon szerettem. Sok emlék fűzte oda, az egykori levendula-illatú operett világba.

Összetesszük kezeinket – figyelmeztetett-, s reggeli imát mondtuk közösen, hogy a Jóisten óvjon minket. Minden bajtól - mondta. Imádkozunk szüleinkért, szeretteinkért.

Persze, szívesebben hallgattam volna egykori kedves történeteit, megtörtént emlékeit... De ő, törékeny alkatával, már a közös reggeli után, kivonult ebédet főzni a konyhába.

Nem is emlékszem hányadikos lehettem. Talán másodikos, harmadikos... Benn a nagyszobában, előszeretettel kutattam nagyapám rendezett íróasztal fiókjaiban. Rendre kiszedtem a szép képeslapokat, amelyeket az ismerőseink nagy szeretettel küldözgettek az egykori Magyarország területéről. Óvatosan, áttanulmányoztam őket, kisilabizáltam a leírtakat, merengtem a kurta szövegeken, s azon, a küldő vajon még él-e, vagy már talán a múlté. Meg, hogy vajon ki is lehetett. Mert a címzett - szegény nagyapám -, már születésem előtt, fél évvel meghalt...

Később: Nem mész ki a levegőre? - kérdezte alt hangján...

De-e-e nagymama! Hurrá! Elpakolom a képeslapokat, s megyek...

Szép, egykoron kertész által megtervezett, rendezett kert volt az udvarunkon. A kerítés mellett, a már említett sok gyümölcsfa – ilyen tavaszi periódusban duzzadó bimbókkal, némelyek, már hófehér virággal hódítottak. Persze, ha kinn lehettem, a fáramászás külön örömöt tartogatott a számomra. Messzebb láttam, akár túl a kerítésen is. Mekkora élmény volt ez a számomra. Átlesni, betekinteni a szomszédokhoz... Valósággal mindenhatónak éreztem magam!

Istvánka, ebédelni. Gyere be, kész az ebéd... Persze én, vagy tíz méter magasan a gesztenyefa tetején a „kuckómban", haditervemmel, ha betörők jönnének a szomszédból...

Hol vagy?

Itt a fatetején...

Gyere le, mert még megsérülhetsz - figyelmeztetett.

Benn a lakásban, már nagy, terített asztal várt az ebédhez. Szép rendben, minden az asztalon. Csupán, csak vele, nagymamámmal ebédeltem, szüleim dolgoztak.

Ebéd után, tanulnom kellett, majd nagymamával készültünk a Barátok templomába, elvégezni a húsvéti szentgyónást. Hogy miket gyóntam? Fáramászás, kutatás a tiltott fiókban, bélyegleválasztás a levelekről, nem fogadtam szót, sorolhatnám bűneimet, egészen a tyúkketreccel bezárólag...

Ezek a gyermekkori életképek, végigkísérnek. Felelevenednek, olykor színes megszépült világot közvetítenek. Némelykor, párhuzamban elemzem az akkor történteket, a maival, vagyis az unokákéval... Mert az események, azok folynak, sokszor már hömpölyögnek. Most, amikor a böjti szelek fújnak, a szemben lévő hegyoldalon a barackfák menyasszonyi fátyolban ismételten beporzásra várnak. Ilyenkor, nagymamám lágyszívű emléke, spalettanyitása emlékeztet a régmúltra. Csak le ne fagyjanak! – mondta némi eréllyel...

Ismételgetem nagymamámat, ha dombon fel, nyaralónk felé baktatok. A természet gyógyásznál jó mélyeket sóhajtva: „Csak le ne fagyjanak!" Némelykor, egy-egy tavaszi virágillat emlékeztet az udvar csodálatosan pompázó szépségére, álmodozom, el-elmélázom ifjúkorom gondtalan történésein.

Közben baktatok, s e tavaszi nagyhét emlékeit próbálom feleleveníteni. A nehezebbje mindég, a számomra drukkosan megizzasztó, a gyónás terhe volt, maradt mára is. Mert egy lelki teher, egy láthatatlan súly a gyóntatószék, s ennek „kimosakodó" gondolata...

Családos -, már talán negyvennégy éves lehettem. Egy hasonló, virágos tavasz, húsvét előtti szeles időszak...

Székesegyház - délután. A főhajó baloldalán a kápolna mellett, a balhajóban két gyóntatószék is található. A kápolnához közeliben, látom, gyóntatnak...

Észreveszem, az atya, a szentéletű Hadrava Nándor. Előttem, egy jólöltözött idősebb, sötétruhába öltözött nénike. Várt a sorára, majd bement. Ajtócsukáskor, még hallottam a pap köszöntését, viszont a levegőben éreztem, a hátrahagyott, nagymamámra emlékeztető levendula illatát...

Nemsoká sorra kerültem. Persze a szokásos, zenei nyelven lelki tremoló, vagy „remegés" vett rajtam erőt. Már térdepelve, felolvastam a szokásos segítséget nyújtó szöveget, elkezdtem bűneim „Niagaráját"... Egy két perc múlva megálltam, mert már kifogytam az előre átgondoltakból. Ekkor, az atya sietett kérdésekkel segíteni... Más bűne nincs, mondja fiatalúr! Önkielégítés volt-e?

A térdeplőn, magamba roskadt lelkizés közben, e nem várt kérdés nagyon meglepett. Még jobban lelkiztem. Érdeklődésére, feszült, száraz torkomon keresztül – nagyot nyeltem, majd, agyamon átvillant az igazi őszinte válasz.

Természetes atya, volt. Az elmúlt héten, feleségem, egy nagy tányér bablevest adott ebédre. Mire megettem, leírhatatlan önkielégítést éreztem... Már nem emlékszem, mit válaszolt, csupán az izzadásomra, és arra is, a feloldozásomat latinul mondotta, keresztet vetett, mire én: Laudetur Jesu Cristi!

Így elbúcsúztunk, kiléptem a gyóntatószékből, letérdeltem a lila huzattal leplezett hatalmas szenvedő Krisztus elé. A jó szándékú atya kérdése annyira meglepett, elfeledtem a föladott imádságok mennyiségét. Bár izzadt testem, kezdett megnyugodni, de a feltett keresztkérdés, nem hagyott békén.

Egész úton hazafelé.

Imát mondtam, útban még a Kanonok soron is. Hisz gyóntatószékbeli megzavart gondolataim, félelmem, túl szándékozott minden elképzelhetőt nyújtani, ami az Istenhez kötődik...

Ezt a tavaszi, húsvéti történetet, életem végéig őrzöm. Nándi bácsi kedves kérdésével együtt. Hányszor felnevettem jóakaratú kérdésén... A munkahelyemen, a barátoknak, katolikus papoknak elmeséltem, avval befejezve a történetet, természetes, ő jóra szándékozott nevelni... Már régen nem él...

De bennem emléke igen, és az is, milyen finom egy nagytányér Jókai féle bableves.

Hát nem ???