Pogány és nomád kori hagyományok a Szent László-legendában I. rész

"Talán a határmenti vidékeken élő magyarok még emlékeznek a kultusz különös fontossággal bíró jelentőségére. (...) számomra is sok-sok örömmet, új felfedezést nyújtott a vele való foglalkozás. A kis legenda határozottan izgalmas történelmi, néprajzi ismeretanyagot rejteget." Kis Emese

Nem csak a történelem nyújthat bizonyítékot múltunk kutatására, hanem számos olyan tárgyi, létfeltételi kiegészítők, amelyek egyaránt hozzátartoznak életünkhöz, mindennapjainkhoz. Felhasználva egy középkori legendát, megismerhetjük a magyar nép ősi hitvilágának elemeit, annak napjainkig való továbbélését, mely - már elfeledett részeivel – beépült művészetünkbe, irodalmunba, tudatunkba egyaránt.

I.László, magyar király alakja, éppúgy része történelmünknek, miként a magyar kultúrtörténet szerteágazó területeinek. Kultusza az egyházi hagyományokban máig él, legendás személye irodalmi műveket ihletett meg, de ott látható középkori templomaink falán, a későbbi barokk művészet alkotásaiban, oltárképeken. Népszerűsége csak részben tudható be annak, hogy az egyház halála után közel száz évvel – 1192-ben – a „boldog emlékezetű" királyt hivatalosan is kanonizálta. Elsősorban nem is szentsége volt az, amiből kultusza fakadt, amiért a magyar középkor századaira oly jellemző ragyogó tisztelet övezte – nyilván az is szerepet játszott a kultusz országos elterjedésében, de csak másodsorban – hanem a nép körében, személyében – Európában is elsőül – a lovagkirály alakja öltött testet. A civilizált harcosé, aki védi országát és a keresztény hitet, gyámolítja az elesetteket, megmenti az elraboltakat, aki győzedelmeskedik az ellenségen. Törvényszerű, hogy kultusza a határvidékeken, a katonáskodó szabad rétegek körében az átlagosnál is élénkebben élt, hisz László csodái, harci küzdelmei, a kerlési kaland közvetve az ő életüket jelenítette meg. Valószínű, hogy László személyét már életében is egyfajta legendás tisztelet övezte. A szentté avatását követő évtizedekben alakul ki a máig ismert népi hagyományköre. Bár okleveleink zömmel csak a XIII. század végétől maradtak fenn, bizonyos, hogy Szentlászló helyneveink és a róla elnevezett templomtitulusaink egy része már a század első felétől datálható. Tény, hogy a király első művészeti ábrázolásai csak a XIII. század végén jelentkeztek, ám ezt követően főként a kerlési kalandot megfestő legendaciklus viharos gyorsasággal terjedt el a Kárpát-medence egész területén. Tehát Szent László népszeűsége kiteljesedéséhez a színesen formálodó népi emlékezet, a mondai hagyomány, a néphit és a népköltészet vezetett, hős alakja köré szövődő legendacsokorban és a falfreskókon egyaránt megtaláljuk a kereszténység eszmeisége mellett a sámánizmus és totemizmus emlékét is. Szent László és a leányrabló kun történetét elbeszélő forrásaink lényegtelen eltérésekkel adják elő. Az eseményt krónikáink a kerlési (Cserhalom) csatához (1068) kapcsolják. Középkori művészetünkben ez az egyetlen olyan ábrázoláskör, melynek párját nem találjuk sem a nyugati, sem a bizánci művészetben, legközelebbi párhuzamai az egykorú mohamedán miniatúrák közé vezetnek, időben pedig a szkíta időkig - írja László Gyula .

A falképek keletkezésének ideje a XIII. és XIV. század. Előzményei telítettek a kunok, a mongolok, tatárok pogány szokásainak újaraterjedésével, a régi sztyeppei világ emlékeinek fölerősödésével, a görög-római antikvitás és a keresztény eszmeiség hatásaival. A falfestmények földrajzi elterjedése alapján Szent László és a kun harcának története leginkább a határvédelemmel hozható kapcsolatba. Ezt a feltevést igazolja, hogy a megmaradt emlékek döntő többsége a középkori Magyarország északi és keleti határvidékein a Székelyföldön és Horvátországban található, kisebb számban a mai Magyarország területén, egy legenda-ciklus pedig, a mai Szlovéniában lelhető fel. Szent Lászlót ábrázoló freskót Magyar Zoltán 1995-ös közlése alapján 64 helységben találtak.

Az erdélyi Szent László-ábrázolások közül Háromszéken meglévő freskók: a gelencei, sepsikilyéni, sepsibesenyői, bibarcfalvi, valamint elpusztult de lemásolt állapotban van a maksai és erdőfülei freskó. 2000-ben találtak rá egy újonnan előkerült freskó töredékre a szacsvai református templom északi falán.

Gelence község Háromszék (Kovászna megye), keleti peremén fekszik, a legközelebbi városoktól, Kézdivásárhelytől és Kovásznától alig több mint tíz kilométerre. A középkori kőfallal kerített római katolikus templom a falu északkeleti részén áll. Hírnevét az 1882-ben Huszka József által feltárt falfestményei tették ismertté, mely többb éves restaurálás után bekerült az UNESCO nyilvántartásába. A tempolm építésének időpontjáról megbízható adat még nem került elő, így kiindulópontként arra az általános megállapításra szorítkozhatunk, miszerint a székelység románkori templomépítő tevékenysége a XIII.század második felében bontakozott ki.

Az első látásra egyszerűnek tűnő kis műemléktemplom, számos korabeli társához hasonlóan az évszázadok folyamán több építkezési szakaszon ment át, mondhatni minden stíluskorszak jegyeit magán viseli.

A gelencei Szent László freskón a krisztianizáció és a lovagi hősi erények ötvöződnek. László király pogányok elleni harca érdekességként, de nem véletlen került be ebbe a környezetbe. Az a tény, hogy a keresztény és pogány elemek minden falfestményen ötvöződnek, arra utalhat, hogy a legenda gyökerei keletre vezethetők vissza, és előzményei szinte az őskortól kezdve megvannak a sztyeppén.

Kérdés, hogyan lehetséges mégis, hogy jórészt az antik világból nyomon követhető hagyományokat ismételnek a szent király köré csoportosítva? Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a középkori prédikációkban gyakran hivatkoznak a messze múltból örökölt történetekre. Ezek a népi hagyományokban mind megmaradtak. Az egyházi szerkesztésű Szent László legendában kezdetben ez a történet nem kapott helyet, ugyanis ezek László szentségének bemutatására törekedtek, hadjáratainak leírását pedig mellőzték. A teljes profán históriát azonban hamarosan az egyház is leigázta, mert alkalmasnak találta a még nagyon is élő pogány csökevények és egyéb veszedelmet jelentő keleti etnikumok elleni küzdelemhez. Ennek következtében helyet kaphatott a templomok falain, a didaktikus célzatú falkép-ciklusok között. Részleteiben a legenda valóságelemeket őriz, olyanokat, amelyek a határmenti népréteg hagyományaiban lelhetők fel, és amelyekre az egyház mint „sziklára" építhette örök mondanivalóját.

László Gyula véleménye szerint a Szent László-legenda falfestményei a honfoglalás korát, sőt jóval azelőttre visszanyúló hagyományok becses emlékét őrizik. Erre bizonyítékul szolgálhat Nagy Géza dolgozatának az a tétele, miszerint egyes orosz szerzők azt feltételezik, hogy ugyanazok a bajuszos, de szakálltalan barbárok találhatók egy másik nagyszerű műemlékpáron is, amelyet Szibériában tártak fel, és magyar szempontból minden eddig említett emléknél fontosabb.

Az említett műemléken tehát ugyanazok az alakok, ugyanaz a háttér ismerhető fel, mint a Szent László-legendában.

(Folytatása következik.)

A II. rész itt olvasható.

Kis Emese, Kézdivásárhely

2015. május