Legutolsó könyvszerzeményeim

Családunkban, ha kiskoromban az asztalnál válogattam, apám azt kérdezte: „Bicsérdista akarsz lenni, mint a nagybátyád? Nem akarsz enni, csak gyümölcsöt? Bizonyos húsételek nem ízlenek?" Ilyenkor, lehajtott fővel az asztalnál, fokhegyről, majszolgatni kezdtem. Hatalmas undorral...

Apám, szigorú lévén elmagyarázta, létezett egy Bicsérdy Béla, aki nem igen evett mindent, sok követője lett... (Bicsérdy Béla - Wikipédia : Tanulmányozva a természetes életmód gyógyhatásait minden betegségéből kigyógyította magát, gyógyíthatatlannak mondott betegségéből is. A korábban már kopasz Bicsérdy teljes egészében visszanyerte hajzatát, és saját állítása szerint három - korábban elvesztett - foga is visszanőtt.)

Változatos életem során, a mai napig, apám szigorú mondatai végigkísértek, ha valami nem ízlett. Ha valami új volt a menüben. Például, ha halászcsemegével, kagylóval, tintahallal kínált Jaszna nevű háziasszonyunk Spalato (Split – HR.) mellett. Boszorkány kinézete, de óriási jóságos szíve örökké emlékezetes marad. Tengeri csemegéivel befolyásolni akart, ne utazzunk Rómába, még maradjunk csodálatos tengerparti panziójában. Feleségemnek nem, de nekem ezek a csemegék undort jelentettek. A számomra különös éteklátvány máris visszaidézte apám túlvilági rejtjelét. Valósággal hallottam: Bicsédista akarsz lenni???

Azóta, sok idő telt el. De, Bicsérdy Béla a mai napig kísért, ha valami nem ízlik, ha unokáim válogatnak. De okulva gyerekkori negatív élménycsokraimból, soha meg nem említem ezt a kényelmetlen kérdést.

2014 nyáreleje. Egyik vasárnap. Csatangolok a nagyváradi ócskapiacon. Hatalmas emberáradat. Az igazi piac törvénye szerint, mindenki szemlél, ad, vesz, alkuszik. Szokásomhoz híven, a régiségek vonzanak, különösen a magyar vonatkozású irományok. De, nem vetem meg a márkás porcelánokat, képeket, órákat s folytathatnám...

Két harmincas, férfiszemre való asszony elé kerülök. Könyveket árulnak. Nem túl bőséges a kínálat, de amit... Mit sem sejtik, mit árulnak. A flaszteren... Nekik, bizonyára nem volt szigorú, de ugyanakkor lehetett jóságos apukájuk – gondolom magamban. Lehajlok, s kezembe kerül Bicsérdy Béla dedikált könyve... Felemelem, emelés közben, máris az egyikük egy banális összeget mond. Visszateszem, pedig ajánlatukra még nem mondtam semmit, de az egyik „szemrevaló" máris azt képzeli, nem veszem meg. Még enged a banális árból. Utóbbi ajánlata marad a kikiáltási ár. Megveszem. Belülről lelkendezek, mihez jutottam...

Könyveiket tovább szemlélem. Megpillantom az egykori Népszavás Révész Béla: Ady tragédiája I. kötetét. Jaj! Micsoda páratlan csemegék. Gondoltam...

Ezt is – bagóért - megvettem.

Egész úton hazafelé, hol Bicsérdyn elmélkedtem, hol Révészen, Ady barátján, egyik politikai befolyásolóján. Apám is képben, mert ő Adyt, Révészt ki nem állhatta, publicisztikájáért haragudott. Ady verseit ugyan szerette, de Szent István-i államunk egyik „politikai kártevőjének" titulálta. Az, hogy az országot Trianonban kegyetlen módon megcsonkították, a belső bomlasztás cinkosának, sőt hazaárulónak is titulálta. Azaz, a magyar tragédia egyik máig tartó előmozdítójának vélte, ami reális valóság. Gondoljunk csak arra, nagyvonalú lezserséggel, mit enged meg ma is Európa? Három és fél millió magyar őslakós megbélyegzetten határon kívülre került. Üldöztetéseknek, dekrétumoknak, vagyonelkobzásnak kitéve ...

De eszembe jutott Tormay Cécile is, akit apám gyakran idézett. Őt Nobel-díjra terjesztettek elő, de ennek elnyerését – sajnos - halála megakadályozta.

Idézet, Tormay Cécile BUJDOSÓ című könyvéből:

"(1919)Január 27.

Nem tudni soha, hogy melyik fordulónál áll és nem tudni, hogy közülünk kire vár. Kaszájára támaszkodva keres és nem bánja, hogy nevetünk, sírunk, hogy koldusok vagyunk vagy gazdagok, hogy üres a lelkünk és, kéreget, vagy kincsekkel van tele, amelyeket még adni bírna, választ és suhint. Ady Endre meghalt. És most már igazán mindegy neki: Ha kéj liheg, ha kín hörög. Vér csurran vagy arany csörög. Lángszavú ébresztő lehetett volna és sírásó lett belőle. Szomorú magyar végzet volt az övé. Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt, ki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél. Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk. De ő nem tudott várni. Nem akart aszélnek énekelni. Idegen kezek nyújtottak feléje aranyat akkor, mikor a magyar kezei még a kenyeret is megtagadták tőle. És ő sértett és türelmetlen volt és dacosan elfogadta. Minden úton, mely magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül ,a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint, - ki tudja, észrevette-e ő maga, - amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészetében: "etikai destruktivitásnak" neveztek. Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy a hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segítibehurcolni sorsunkat az: októberi forradalomba.

Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatalnemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. Ésdalával csalta áldozatait a veremhez, Az ifjúság, amely csodálta, bódultan látta, hogy a mester, aki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazát tagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztetten utána indult. Hiszen olyan szépen dalolt. Kihallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: Eb hazája, nem nekem... És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: "Ez a forradalom nem az én forradalmam..." Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, kitudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóváteszik a nemzet szerencsétlenségét. Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely aNemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót. A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt. A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg."

"Kitudja hány nemzedéket temet majd sírba" – mondja Tormay Cécile - fájdalmasan. Milyen igaza volt... három és fél millióan ma is ott kényszerülünk. Állandó becsapásokkal, megaláztatásokkal, tőlünk idegen népek szorító karmaiban. Magyarként, nekik adózunk... Ha csupán arra gondolok, pár hete miként alázták meg a kárpátaljai magyarokat a korrupciós ukrán vezetők... Nyelhetünk újra. Csak nyelünk, nyelünk, akár a kincses városban Kolozsváron, a Szent László királyunk alapította Nagyváradon, Munkácson, Kassán, Lendván, Szabadkán, Pozsonyban...

Márton István / Nagyvárad

(A kép illusztráció.)

2014. szeptember