Várad a viharban

Bejelentkezés

Kérdező

Felvidék alatt mit értünk ma?

Partnerünk

talabor_logo

Utazások határtalanul

Facebook

Magyar Civilszervezetek

Várad a viharban

Mozarttól, a Koronázási Misét próbáltuk. Egykori, már akkor idős énektanárnőmnél... Délelőtt volt, arra is jól emlékszem... Ja, igen, mindez a dühöngő átkos kommunista rendszer nyolcvanas évei közepén történt.

Csengetnek...

Megrezdülünk, vajon nem-e a titkosrendőrség?

Ajtót nyitok. Egy finomarcú, csinos hölgyet látok, mögötte egy idős, jólöltözött férfi áll. Megtudtam, a hölgy, tanárnőm svájci rokona, aki mellesleg az egyik opera balerinája. Gazdag férje emléktárgyakat gyűjt a megnyitandó New-yorki Holokauszt Múzeum számára. Keresik Katona Béla „Várad a viharban" című kötetét (1946), amely nagy részletességgel a nagyváradi zsidóság II.- k világháborús tragédiájáról szól. Az úr, német nyelven elmondta, azonnal ad ezer dollárt, csak szerezzük meg számára.

Akkori gondolataimban - azonnal -, ha a kommunisták előtt kiderülne, dollárt merészelnék elfogadni, bíróságra kerülnék, talán börtönbe is. Mert az imperialisták eszközének, ágensének tekintenének... Persze, tortúra a családomnak. Kell ez nekem? Mit csináljak ezer dollárral? Gondoltam...

Nem fogadhatom el. Mondtam németül. Ha találok, ismeretségi köreimben, ingyen átadom a keresett könyvet – nyugtatgattam őket.

Búcsúnk után, segítési szándékkal, szinte összes ismerősömet felkerestem, de a könyv nyomára, nem sikerült rábukkannom...

Bár hallottam e könyvről, de sosem olvastam. Gyötört a kíváncsiság is.

Katona Béla özvegyét – mondhatni – családtagként ismertük, a főutcai művészgalériát vezette. Ahol nem volt fűtés. Sokszor, kopottan, hideg téli napos időben, bejárati ajtójára támaszkodva, e didergő törékeny özvegyet – kényszerből - melegedni láthattuk. A nap melege, hányszor de hányszor előcsalogatta. Jól láttam, láthatta a nagyváradi közönség. Naponta, órákat ott állt a bejárati ajtójában, sütkérezett. De már rég nem teszi. Meghalt. Így, a könyv megszerzése érdekében, ő sem siethetett segítségünkre...

Egy idős Mózes-hitű ismerősömnél.

Még az átkos kommunizmusban, telefonon megkért, állítsam be a televízióját. Felkerestem. Még babráltam a készülékben, amikor is pusztán rutinból kérdeztem meg, véletlenül nincs meg ez a könyve? Elmondta nincs. Az előző történetre a válasza az volt, ő is adna ezer dollárt az említett könyvért... Megütötte a fülem! Közben, megtudtam, a svájci balerina férje is meghalt, tehát számára, már tárgytalan a könyv beszerzése.

Azért, tudatalatti könyvkeresésem ezzel nem zárult le. Folytatódott. Azaz, bárhol jártam, kísért e már ócskaságnak számító történelmi krónikáskönyv megtalálása, kézre kerítése...

Az álforradalom után, egyik vasárnap történt. 1990 márciusában.

Slattyogok (bandukolok) az ószeresek világában. Az ócskapiacon, nagy havas latyakban, úgy déltájban, egy felállított asztalon, megpillantom a keresett Katona Béla könyvet. Nem akarok hinni a szememnek! Kezembe veszem, lapozom, beleolvasok. Ez az! Gondolataimban - az örömtől ugrálok, mint egy gyerek...

Mennyi - kérdezem.

- Tizenöt.

- Csak tíz van nálam.

Mire az árus:

- Sebaj, ha egy óráig – hazamenetelemig - nem adom el, egy tízesért is odaadom.

- Rendben.

Tovább sétálok. Elkeveredve a tömegben, mímelem a nézelődést... Izgalmamban azért félszemmel, nyomon követem a könyvárust.

Könyveit, a kutya se nézi.

Valaki – mégis - felé sétál. Netán akad egy vevő? Kíváncsiskodom. Lábujjhegyre emelkedem. A sárban, latyakban... Pillanatra az dereng, mintha a vevő megállt volna, hatalmas, eszkábált standja előtt...

Elmelegedtem, nehogy valaki... A nagyon sokat keresett könyvemet az orrom előtt megvegye.

Még csak negyed óra van egyig. Irányt változtatva menetelek a sárban. A könyvárus felé.

Na, jöjjön – fogad.

Itt a könyv. Tízes!

Boldogan kifizetem. Elbúcsúztunk...

Hazaindulok.

Örömömben a hosszú utat, nem emlékszem hogyan tettem meg. Csupán arra, beleolvastam, többször átnéztem valódi-e a keresett könyv? Amit ilyen magas kikiáltási árral megvennének?

Vasárnap ebédidő. Örömömet a családnak tálalom, elmondom... Közben arra gondolok, a későbbiekben felhívom idős Mózes-hitű ismerősömet, hátha érdekli még e könyv. Hisz' engem, az ajánlat szerinti ezer dollár már igen csak érdekel.

Arra gondolok, kivárom az öt órát, hogy ne zavarjam, azután hívom.

Mintha tegnap történt volna...

Öt óráig, izgalmamban, inkább türelmetlenségemben, karórámat percenként néztem.

Most is emlékszem, beszélgetésünkre. Rövid, lényegre törő párbeszéd volt.

Bemutatkozásom után:

- Megvan a könyv. „Várad a viharban" – Katona Bélától.

Mire:

- Várom fél hatra.

Biciklivel siettek.

Csöngetek. A nagy sietségtől gyomrom a torkomban. Drukkolok az ezer dollárnak... Ennyi pénzem, valutám még sosem volt – gondoltam.

Kinyitja az öreg a gondosan bezárt bejárati ajtóját, udvariasan bevezet a belső fűtött szobába. Helyet foglalok.

Lássuk, a medvét - mondja, miközben olvasólámpát gyújt. Átadom a könyvet. Kellő óvatossággal megnézi. Laponként. Közben arra gondolok, ki tudja kinek szánta ezt a könyvet. De arra is, ha hiányzik egy lap, buktam az ajánlatát. Most is látom, gondos lapozását. Szemüvegén keresztül, hol az egyik szemével nézte az oldalakat, hol a másikkal. Végül, elégedetten azt tette szóvá:

- Rendben, csak egy a baj, nincs ezer dollárom.

Mintha leforráztak volna. Úgy éreztem... Lefonnyadtságomat látta, mire átsegített megnyugodni, emígyen folytatta:

- De van kilencszáz márkám. Elég lesz? Ennyit tudok adni!

- Igen, volt válaszom.

Evvel, átment a másik szobájába.

Áthallatszott, valamilyen bútorokat húzogatott... Majd visszajött, és átadott kilenc ropogós száz márkást.

Nem sokat maradtam, örvendtem annak a kilenc százasnak is. Azóta is, ha pénzváltóhoz megyek, arra gondolok, ilyen jól sosem sikerül valutát váltanom...

Másoktól hallottam, az öreg már nem él... Azt, hogy a könyv kihez került, nem tudni!

Mégis boldog vagyok, mert szintén az ócskapiacon, sikerült egy másik példányt - bagó áron - megszereznem...

Kissé cinikusan: Várom a következő pénzváltót!

Márton István / Nagyvárad