Hová mész? Térek egyet a huszonöt áron...

"Van a népnek kedvesebb valamije, mint a nyelve? Benne él egész gondolatvilága, múltja, története, hite, életalapja, egész szíve, lelke." (Johann Gotfried Herder)

A magyar nyelv értékeinek feltárása és kutatása, nemcsak egy kis közösség évszázadokra visszatekintő életének alaposabb megismerését jelenti, hanem fontos képet tár elénk egy olyan világból, amelyet elődeink örökségül hagytak ránk. Azaz, egy valós eseményeken, hagyományokon alapuló folklorisztikus kultúrát, nyelvjárását, ez esetben a székelyföldi észjárást is.

Az ember, természetéből adódóan legszorosabban szülőföldjéhez kapcsolódik és ebből a közvetlen érzelmi-értelmi kötődésből fakad a vágy a szűkebb haza, múltjának és jelenének a megismerésére. Az alábbiakban, Kézdivásárhely napjainkban is használatos helyzetmondatait, azt az érdekes frazémaanyagot ismertetem, mely példamondatokká alakulva beépült és állandósult különböző szituációk szövegkörnyezetébe. Ezek a szójárások segíthetnek a felismerésben, hogy a népi nyelvjárásnak, a leleményes szószerkezeteknek mennyire gazdag és folytonosan megújuló szó- és kifejezéskészlete van, dr.Kós Károly szerint „A szokás és hagyomány a közösségi ember kifejezőeszköze, s így alakítója és fenntartója maga az emberi közösség".

A szólások, „nyelvünk virágaiként", nemcsak valóságos tárháza régmúlt korok szokásainak, történeteinek, hanem szókészletünknek egyik legmozgékonyabb rétege is. Bármilyen tulajdonság válhat a frazémák célpontjává, így ez a műfaj mind tematikailag, mind formailag rendkívűl változatos. Éppen ezért sem a tematikai, sem a formai ismérvek nem válhatnak ennek az esztétikai kategóriának kizárólagos meghatározójává, csupán a funkció tömöríti egységbe ezeket az alkotásokat.

Kialakult frazémák, szólások

„Térek egyet a huszonöt áron!" Ennek a kifejezésnek a kommunikációban általában a kapcsolatteremtő funkciója van, amikor valaki azt kérdezi kedves ismerősétől: "Hová igyekszel, merre jársz?", ha a válasz elkerülő szeretne lenni, vagy ha éppen sétál a kérdezett fél ezt a választ szokás adni: „Térek egyet a huszonöt áron!"  (sétálgatok) Ez a kifejezés valószínű a város sajátos településszerkezetének szűkösségére utal, ugyanis hajdanában az este eljöttével az udvarterek kapuit bezárták, így a városközpont belső része egy meglehetősen kicsi, zárt térré változott. Innen maradhatott fenn ez a mondatértékű szólásunk, így teremtve példát a játékos nyelvalkotás legújabb kori bizonyítékainak. Ma is élénken él a köztudatban.

A főtér éjszakai kapuzárására utalást találunk Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr című könyvében is: „Olyan városba került, ahol térdig ér a sár. Csupa cserzővarga és csizmadiamester lakja, mindig nagyvásár van, minden második ház kocsma vagy fogadó, és éjjel nappal részeg emberek kurjantásaitól hangos a hely. Legfurcsább az, hogy piacáról nem vezet utca semerre. Ha este bezárják a kapukat, ember a piactérről ki nem szabadul. Nappal minden ház udvara utcává nyílik, tele vásáros színekkel és istállókkal. Aztán mindjárt a szabad mező következik"

A térek, kifejezés csak a székelység körében elterjedt, a járni, menni ige helyettesítője.

Szóláshasonlatként beépülő máig fennmaradt szerkezetek:

„Kiöltözött, mint Tulu Berta", a toll szavunk átalakulásával, itt már észrevehető, hogy hogyan kerül be népies nyelvjárásunk a köztudatba. Az középső nyelvállású o hang átalakult felső nyelvállású u-vá. A hosszú mássalhangzó megrövidült. Akkor használják ezt a mondat formájú szerkezetet, amikor egy fogalomhoz – valamely közös vonás alapján – hozzárendelünk egy szemléletes képet. Jelen esetben kiöltözött tupírozott hajviseletű, affekta nőszemélyt illetnek ezzel a jelzővel.

„Úgy elmenj/t, mint Zsiga Julis malaca!", akkor használják ezt a szerkezetet, amikor valakit úgy elbocsátanak, hogy sosem kívánják viszont látni, vagy a másik esetben, valaki úgy eltávozott otthonából, hogy sosem tért vissza.

„Feszt úton van, mint Csiki Ferike", róla a szájhagyomány sok érdekes dolgot őrzött meg, sőt bolondos természetének köszönhetően néhol viccek alanya is lett. Révén, hogy mindig mozgásban volt, állandóan utazott akár vonaton, akár autóbuszon, szórakoztatva, néha együgyű bárgyúságával bosszantva a közlekedőket, így több magyarok lakta tájegység is magáénak tarthatta.

Jópofa emlékek őrződtek meg róla: Csiki Ferike egyszer felkéredzett egy alkalmira, ahol hátul kapott helyet az utánfutón. Kiss Anna néni így emlékszik a történetre: „egyszer valami utánfutón vittek egy koporsót és ő belemászott mert esett az eső, aztán mások is szálltak fel, de neki eszébe jutott, hogy megnézi esik-e még az eső és kidugta a kezét, ekkor az autóról mindenki leugrált." Csiki Ferike emléke már a múlté, észrevétlenül tűnt el, valamikor az 1990-es évek elején, többé nem lehetett látni az útszakaszokon, vonatállomásokon, melyeknek annyira tartozéka lett, hogy eltűnése szinte hiányzott mindenkinek. Egy másik kedves emlék, amit még gyermekkoromban hallottam így szól: „Ferike, miközben a küszöbön meghúzódott folyamatosan pislogott, hosszú franzeláját (kenyér), a felső zsebében hordta, volt eset hogy a háziaktól először befőttesüveget, majd kisvártatva olajat kért, ezt átöntötte a kért üvegbe, majd azt a zsebében lévő kenyérrel kimártogatta."

A székely nyelvjárás köznyelvében gyakran használják a feszt kifejezést, jelentése mindig, állandóan, folyamatosan.

Franzela, román nyelvjárásból átvett kifejezés, hosszú formára (kb.30-40 cm) sütött fehér kenyér.

„Pakol mint Bogdán az üres boltban" ezzel azt fejezik ki, hogy valaki értelmetlenül pakolászik, vontatott mozdulatokkal tesz-vesz a csomagjai közt, mint aki keres valamit a semmiben. Főleg a kommunista rezsim utolsó évtizedében állandósult, amikor a boltok polcai üresen tátongtak, de az emberek mégis reménykedve tértek be vásárolni.

Köztudatban fennmaradt nevek

Tyukos Julis, szakadt ruhában, koszosan járt-kelt, a város ügyefogyott asszonyaként tartották számon. Voltak, akik gúnyolták, voltak akik szórakozásból heccelték, de ő nem hagyta, hanem megvédte magát, mindig szembeszállt az élcelődő kedvű fiatalokkal, éppen ezért a vele való beszélgetés egyfajta szórakozássá nőtte ki magát. Történt egyszer, hogy „néhány fiatal – egy közelben álló hölgyre mutatva – azt mondta neki, hogy az a hölgy kuruzslással megrontotta a szépségét, erre Tyukos Julis felszökött az üzlet kirakatpárkányáról, általában ott ücsörgött, odafutott a közeli hölgyhöz, és úgy hátba vágta, hogy az megnyekkent. Persze a mókamesterek addigra már messze jártak."

„A gyermekvilág apraja a hessegtetés ismétlésével bosszantotta, ekkor képes volt a csapat nyomába eredni, de ne adj Isten, akit elkapott, az megkapta a magáét."

Lipinka bá, a város megbecsült jól szituált borbélymestere volt. Mániákusan tisztán tartotta háza-táját, ezért a gyerekek hamar kifogtak rajta, sok eset volt rá, hogy a szemetet, almacsutkát, csak azért dobták el a műhely ajtó előtt, mert őt bosszantani akarták, ennek mindig hosszantartó nádseprűs kergetőzés lett a vége. De „voltak felnőttek is, akik ismerték szeszélyességét, gyufáskatolyában (doboz) élő legyeket vittek be, miközben a mester borotválta ügyfelét, a várakozók titokban, egyenként kiengedték, ekkor a borbélymester, abbahagyta munkáját és amíg meg nem fogta, vagy ki nem kergette az utolsó legyet is a műhelyből, nem folytatta munkáját."

A székely nyelvjárásban a „bá" a bácsi, apó, apóka, idős ember rövidített változata.

Tompos bá a köztudatban általában a szülők fenyítési célzattal, gyermekrémisztőként emlegették a nevét, pl. „Ne légy rossz mert elvisz Tompos bá!" vagy „Ha sírsz Tomposnak adlak!" Magas nyurga teste, ápolatlan külseje, bozontos nagy fekete szakálla miatt féltek a kisgyerekek tőle, igazából ő maga ártalmatlan, bár hirtelen indulatú ember volt. „Egyszer elment valakihez, akinél éppen a szobafestő munkálkodott a kétágú létrán. Valamiért ő és a festő összeszólalkozott, erre hirtelen felindulásból, felkapta az ott kószáló macskakölyköt és úgy odavágta a festő mellé a plafonhoz, hogy a szerencsétlen állat kimúlott."

Banka-Maruca: koromfekete cigány emberként ismerte meg a város, akinek három felesége volt egy cigány, egy magyar, és egy román, utóbbit Marucának hívtak. A város sintére és WC takarítójaként próbált megélni. Az ő és felesége, Maruca nevével is, mint Tompos báéval a gyerekeket próbálták kordában tartani.

Írta: Kis Emese

Adatközlők:

Ignácz Szabolcs fotóit a Visit Kézdivásárhely szolgáltatta.

2015. január